Soha nem vagyunk egyedül?

Bizony előfordulhat, hogy szellemjelenség tanúi vagyunk, de azért ne essünk abba a hibába, hogy mindent erre fogunk. Ha nem tartunk rendet, akkor nem csoda, hogy rendszeresen nem találunk valamit. Ha nincs a kulcsnak, öngyújtónak, pénztárcának állandó helye, ráadásul nem figyelünk arra sem, hová dobjuk le, akkor a tettest önmagunkban kell keresnünk. Arról sem a szellemek tehetnek, ha nem jön időben a busz, vagy kifogy a benzin… Amikor egy lélek fizikai testét elhagyva a másvilágra „születik", sok mindentől függ, hogy milyen állapotba kerül — vallják a médiumok. Például attól, hogy milyen minőségű szellemi életet élt, milyen körülmények között halt meg, hogy testének, kényelmének rabszolgája volt-e, hogyan viszonyult embertársaihoz, mit jelentett számára a szeretet. Állítólag aki úgy érzi, hogy mindent megkapott az élettől, és békében távozott, az nem háborgat minket, legfeljebb segít nekünk a sugallataival. Aki viszont erőszakos halált halt, vagy életében is gonosz volt, az gyakran szellem alakban is rossz szándékkal kísért.

Az sem mindegy, hogy valaki hosszas betegségben veszti-e el az életét, vagy tragikus körülmények között hal meg. A klinikai halálból visszatértek közül sokan mesélték, hogy fényalagúton haladtak át, és találkoztak elhunyt szeretteikkel. De vannak, akik semmit sem tapasztaltak. Médiumok beszámolóiból kiderül, van olyan szellem, aki azt sem veszi észre, hogy meghalt. Nem érti, mi történik vele, nem akarja elhagyni addigi életének helyszínét. A filmipart is számtalanszor megihlette már ez a téma. Erről szól például a Ghost című film, amelyben a Patrick Swayze által alakított férfi sokáig nem veszi tudomásul, hogy halott; vagy a Hatodik érzék, ahol Bruce Willis jár hasonló cipőben. De ugyanezzel a témával foglalkozik a Másvilág című thriller is. Ebben Nicole Kidmannek nem tűnik fel, hogy már nincs keresnivalója a régi lakásában.

Misztikus fényjelzések a túlvilágról

„A férjemnek valami nagyon különleges emléket szerettem volna venni a születésnapjára — meséli Johanna (29). — Arra gondoltam, előkerítem fiatalon elhunyt régész édesapja doktori disszertációját, amelyet a párom már régóta szeretett volna megszerezni, de hiába. Felkerekedtem, hogy átkutassak néhány antikváriumot. Az egyik boltban az eladó azt mondta, hogy nem is érdemes ezt a könyvet keresnem. Ám képtelen voltam elhagyni az üzletet, valamilyen furcsa érzés fogva tartott. Többször is visszafordultam az ajtóból, majd megálltam a bolt közepén, és csodálkozva láttam, hogy egy könyvről aranyszínű fénysugár verődik vissza. Önkéntelenül odaléptem, leemeltem a polcról: az volt, amit kerestem. Csak a német nyelvű művek között kallódott, nem a saját témakörében. Átforgattam. Azon álmélkodtam, hogy semmi aranyszínű nem volt rajta, ami megcsillanhatott volna."

Attilával is hasonló dolog történt két éve. „Egy jó barátom meghalt balesetben, amikor külföldön voltam. Miután hazaértem, ki akartam menni a temetőbe, de közös ismerősünk, aki ott volt a temetésen, nem ért rá. Néhány szóval leírta, hol találom meg könnyen az urnatáblát. Aki járt már a budapesti Újköztemetőben, tudja, hogy merész vállalkozás ilyen kevés információval nekivágni a keresésnek. Nem is találtam meg, pedig órákig járkáltam az általam lehetséges lelőhelynek tartott urnafalak között. Fel kell adnom a keresést — gondoltam. Egyszer csak egy fénysugárra lettem figyelmes. Nahát, mi csilloghat ennyire – csodálkoztam, és önkéntelenül odaléptem a fényforráshoz. Egy kis virágcsokrot félretolva kibetűztem a nevet. Döbbenten vettem tudomásul, hogy éppen őt keresem…"